..még én is. Ezt a megállapítást kellett megtennem, miután múlt szombaton még a Sierra Nevada hegycsúcsai és völgyei között kalandoztunk az Emberrel (akinek meglehetősen sportos vezetési stílusa nem könnyítette meg a szerpentinek elviselését...khm).
Pedig a spanyol nyelvtudásom körülbelül a Terminátor nemtudomhányadik részében elhangzott "!Hasta la vista, Baby!" köszöntésen alapult és a mindenhol kedves mosollyal elhangzó Olá! helyett is néha Alohá!-t köszöntem vissza...
De ha igazán szorult helyzetbe kerül az ember, mikre nem képes!
Szóval szombaton kora délután, szieszta időben, amikor nem csak a boltok, de az éttermek nagyrésze is bezár és nem csak az elhagyatott helyeken, hanem a tengerparton is képesek erre, a böszme későnkelő turista meg vagy éhenhal, vagy kibírja este 6-7 óráig, amikor nagyot nyújtózva újra kinyit az ellátó, szóval mikor pont úgy tűnt, hogy esélyünk sincs arra, hogy ebédeljünk egyet - a szemünk elé tárult ez a kis étterem. Parkolójában láthatóan már állt néhány autó - reméltük, hogy nem a (bent sziesztázó?) pincéreké, akiknek jobb híján valahogy el kell jutniuk ide az isten háta mögé a hegyekben kanyargó egyik mellékúthoz titokzatos okból épített étteremhez ( nem volt igazán más ember lakta település a környéken, egyszem épület meg még nem település, tehát ez sem volt az... Meg mondjuk ezt az ingatlant közművesíteni...hát!).
De mivel ekkor már egyetlen esélyt sem akartunk kihagyni arra, hogy esetleg élelemhez jussunk, hát megálltunk és bementünk. Nagyon hangulatos kis teraszát vastagon befutotta a vadszőlő, a pincérek serényen szaladgáltak le-fel a népes vendégsereg asztalai között. Az Ember felsóhajtott: pont ilyet keresett, a városon kívül eső, de mégis helyiekkel teli éttermet. Aminek a hátrányát mindössze abban véltük felfedezni, hogy az étlapot ugyan spanyol-angol feliratokkal kaptuk meg, de effektíve senki nem beszélt a kiszolgáló személyzet tagjai közül más nyelven, mint spanyolul. És valami véletlen folytán mindig én maradtam egyedül, amikor rendelni kellett, vagy a nagyon kedves pincér valamit érdeklődött azzal kapcsolatban, hogy ízlik-e az étel. Így aztán szépen megbeszéltük, hogy két adag előétel a választott fajtából túl sok lenne, elég lesz az egy, jóváhagyó biccentéssel nyugtázta a főétel rendelést, evés közben megérdeklődte, hogy elég-e a sajt és hogy jó-e a grillhús, valamint a végén közölte, hogy ugyehogy elég volt egy tál, mert kettőt úgysem bírtunk volna betömni, pláne hogy egy után is csak ilyen gyászosan keveset ettünk a főételből... (Na jó, ezt nem szó szerint így mondta, mert csak sejtettem, hogy ez a mondanivalójának a tartalma).
És még ugyanezen a napon magas hegyek között, hol a tenger hupikék, egy kicsi faluban találtunk egy hentest is, ahol nagy fürtökben lógtak a serranó és ibériai sonkák, amiből mindenképpen venni akartunk. És persze a boltos is csak és kizárólag spanyolul tudott. De megoldottuk! Igazából vagy fél órát beszélgettünk, amiben egyeztettük, hogy mivel a levágott sonkadarabot külföldre szándékozunk magunkkal vinni, ezért a szállítást megkönnyítendő vákuumfóliás hegesztett csomagolással látja el számunkra. (Ez sem volt ennyire kerek és hivatalos, de akkor is erről volt szó!)
[Itt megpróbáltam nem sokkal alaposabb olasz nyelvi ismereteimet előszedni, gondoltam, ha az olasz szavak végére kerül egy "o" vagy méginkább egy "os", akkor ezt érteni fogják. Az olasz nyelvtudásom (?) kialakulása egy kb. 12 évvel ezelőtti nyaralás eredménye, ahol hatalmas szerelembe estünk egy helyi fiúval, bár vele igazából a nyelvérzék fejlesztése nem a múltidejű passzív szerkezetek megtárgyalásából állt.... Tőle kaptam életem legromantikusabb és -tragikusabb szerelmes levelét, kb. olyan szövegekkel, hogy : "Életem gyönyörű szerelme sajnos azt hiszem többé nem láthatjuk egymást..."]
Egyébként ez volt a falu:
És itt lehet megtalálni: (Capileira)
Ui: Ms. Grantnek üzenem, hogy kb. ez egy RENDES bejegyzés kinézete és hossza. Szóval hongkongig tessék összerántani magát!
